Bertók László: Egy pici ráadást csa

Egy pici ráadást csak... Azt a két szem cseresznyét,

aminek a szára méréskor (a végén) mindig beleakad

a többibe.. Azt a három-négy másodpercet (percet?),

amíg még úgysem indul el a vonat... Azt a lassuló

simogatást, ami már benne maradt a tenyeredben...

Azt az utolsó (utolsó előtti?) szárnycsapást, amitől 

hullámot vet a levegő... Azt a hajszálnyi nyílást

az ajtón, amelyen átfér a hallgatás... Azt a csukott

vonatablakot, amit nem sikerült lehúznod már, de

amelyen keresztül elszánt próbálkozásaidon

(tétova ügyetlenkedéseden?) még mosolyogni lehet...

Azt a hirtelen elindulást (-szakadást?), amihez 

látszólag semmi közöd már, de amelyen átlökődik

(átölelkezik?) még az esendőség... Azt a pillanatot,

amikor a nap mintha egy könnycsepptől

villanna föl a szemedben... Azt az egyre sebesebb,

távolba vesző (spontán?) integetést (félszárnyú

madarat?), amitől a kettéhasadt ég

ugyanúgy csapkod a bordáink között.

Simon András: A lélek örök honvágya